Jár nekünk a boldogság?

Az ráér még – kb. fél órát – aztán mennem kell. Szeretem a munkám, érzem, hogy fontos vagyok, hogy számítanak rám. Hogy jó vagyok benne. Jó kis csapat, szívesen vagyok velük. Látszólag minden oké körülöttem. Van állásom, el tudom tartani magam, „karriert építek”. A független emancipált felnőtt nő. De ott belül van egy kislány. Egy hercegnő. Aki még hisz a rózsaszín álmokban. Amikről tudja, hogy rózsaszínek meg álmok, de akkor is az minden lánynak jár. És ilyen csendes reggeleken néha kikéredzkedik a rejtett zugból, és fájó hiányérzetet okoz a „tulajának”.

Mert ő tudja azt, amit mi „felnőttek” próbálunk már nem tudomásul venni. Vagy mert már túl sokat csalódtunk,  vagy mert  sose hittük el, hogy az igenis jár nekünk, megérdemeljük. Mert mindenki megérdemli, hogy legyen Valaki, aki szereti. Annak és olyannak, amilyen ő maga. Nem a külvilágnak mutatott álarcainkat, nem a különböző szerepeinket, nem a szüleinktől átvett mintáinkat. Nem az elvárásokat. Hanem azt, akik valójában vagyunk. A reggeli kócosságunkat. A kitérdelt, kinyúlt, de kedvenc pamutgatyónkat.  Az időnkénti idegbajunkat. A fáradságunkat. A néha magunk számára se érthető hangulatváltozásainkat. A kedvességünket. A gondoskodási vágyunkat. Az aggódásunkat. A bujaságunkat. A jókedvünket vagy épp rosszkedvünket. Azt, amitől azok vagyunk, amik. A valódi lényünket.

Igen, erre vágyunk. Mind. Nagyon.

De meg merjük-e mutatni? Beengedünk-e bárkit is ennyire közel? A valódi intimitásba? Ahol nincsenek már játszmák. Csak én és Ő. Egyáltalán, tudjuk-e hogy ez hol van? Vagy nekünk is idegen terület még? Lehet, hogy először nekünk kéne felfedeznünk, mielőtt oda bárkit is beengedünk?

Hogy először rá kéne jönnünk, hogy kik is vagyunk, és mit akarunk és miért. De ez hosszú idő. Túl hosszú. És kapkodunk, rohanunk. Mert elhisszük, hogy „ketyeg a biológiai óra”. És bedőlünk az elvárásoknak. Ahelyett, hogy a megérzéseinkre hallgatnánk. Hogy egyáltalán rájöjjünk, hogy nekünk is vannak olyanjaink és mennyire jól tudnak működni, ha hagyjuk. Nem hallgatunk a kis hercegnőnkre, mert ő álmodik, és az nem jó, fel kell nőnünk.

És amikor nem a megérzéseinkre hallgatunk, akkor belemegyünk olyan dolgokba, amikbe titkon érezzük, hogy nem kéne, de saját magunkat sürgetjük, becsapjuk. És sérülünk. megégetjük magunkat. Újból és újból. És sokan bezárunk, és jól eltemetjük a kulcsot a hamvak alá.

Várjuk a csodát, a nagy Őt. Szeretnénk megnyílni, befogadni. Szeretve lenni. De alkalmasak vagyunk rá? Megértünk rá? Meg merjük kockáztatni?  Meg tudjuk kockáztatni? Elég felnőtt „gyerekek” vagyunk? Hogy hallgassunk a belső megérzéseinkre? És hogy olyat válasszunk, aki szintén képes erre?

Ülök az erkélyen, nézem az egyre forgalmasabb utcát és azon tűnődöm, hogy vajon hányunknak járnak ugyanitt a gondolatai…