Lenéniztek...

Ott rögtön kioktatom. De ma valahogy más volt. Ránéztem és rájöttem, hogy tényleg, akár az anyukája is lehetnék.

Kifele menet belenéztem a kirakat tükrébe. És kihúztam magam. Mert van mire. Kezdem elfogadni, hogy már nem vagyok mai csirke.
De még mindig jól nézek ki, és egyre jobban érzem magam. Mert már nem akarok megfelelni a külvilágnak.

Más dolgok lettek a fontosak. Sokkal többet ér az, hogy nem harcolok, nem küzdök már olyan dolgokért, amik csak ideiglenes örömet okoznak, kis győzelmeket. Azt keresem, ami igazán boldoggá tesz, illetve tenne. Egyensúly, béke, harmónia. Kezdem megismerni az embereket, és megérteni, elfogadni. Megtalálni azt, ami igazán fontos. A pillanatokat. Egy-egy illatot, mosolyt, a fény játékát, egy kedves szót, mozdulatot, elégedettséget érezni.

Nyugalmat, derűt. És szeretni. Magamat, a világot.
És nem felvenni kis fruskák nénizését.